Csemetéző

Kedves Szülők!

Erre a felületre olyan tanulmányokat, szakmai cikkeket helyezünk el, ami a nevelőtestületünk által elfogadott és támogatott.
Reméljük, hasznosan tudják alkalmazni a mindennapokban!

Forrás: telex.hu


„Ismerősöm óvodás gyereke autizmusspektrum-zavaros, a szülő teljes tagadásban él. A gyerekéről úgy nyilatkozik, hogy ő a furcsa az oviban, de majd kinövi, csak lassan fejlődik. Nagyon kevés fejlesztésre viszi, (azt is azért, mert kell), nem ért egyet az óvónőkkel, akik javasolták, hogy esetleg keressenek olyan óvodát, ahol megvan a szaktudás, de leginkább kevesebben vannak a csoportban” – ezzel kereste meg olvasónk lapunkat, aki azt is írta: egy másik ismerősének a pedagógiai szakszolgálatnál megköszönték, hogy együttműködik, mert elmondásuk szerint a szülők nagy többsége nem fogadja el, ha baj van és fejleszteni kellene a gyerekét.

Olvasónk tapasztalata nem egyedi: sok szülő nem akar vagy nem tud szembenézni azzal, hogy a gyereke a spektrumon van, és ezért nem is kér idejében segítséget. De mi lehet a tagadás oka, és miért van óriási jelentősége az edukációnak ezen a területen?

Az orvosi diagnózis önmagában nem elég

Magyarországon a törvény három kategóriába sorolja a különleges bánásmódot igénylő gyerekeket:

Ezek közül a köznyelvben az SNI a leginkább elterjedt. Az SNI-gyerekek azok a fiatalok, akik mozgásszervi, érzékszervi, értelmi vagy beszédfogyatékossággal, autizmusspektrum-zavarral vagy más pszichés fejlődési (súlyos tanulási, figyelem- vagy magatartás-szabályozási) zavarral küzdenek, ezért különleges nevelésre, fejlesztésre szorulnak.
Ahhoz, hogy ezek a gyerekek megkaphassák a számukra szükséges ellátást, egy szakértői bizottságnak kell megállapítania, hogy melyik kategóriába tartoznak. Ezt a feladatot Magyarországon a pedagógiai szakszolgálatok végzik.
A szülő maga is elindíthatja a szakértői vizsgálatot, de az óvoda vagy az iskola is kezdeményezheti ezt, ebben az esetben a szülő engedélyére van szükség. Ha a szülő nem működik együtt és ez veszélyezteti a gyereket, akkor hivatalból és hatósági döntés alapján is indulhat ilyen vizsgálat – a szülő beleegyezése nélkül. A Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat válasza alapján „a lakóhely szerinti tankerületi központ illetékes hatósági eljárás lefolytatására. A kijelölt intézmény igazgatója köteles eljárást indítani, ha az ellátásban a szülő gyermekével önhibájából nem vesz részt. Egyes esetekben felmerülhet gyermekjóléti szervek bevonása is.”
Itt el kell különíteni egymástól az orvosi vizsgálatok eredményét és a szakértői vizsgálatot. Az orvosi diagnózis önmagában nem jogosít fel speciális oktatási ellátásra vagy támogatásra, ehhez az SNI-státusz megállapítására van szükség. A BNO-kód orvosi kód, míg az SNI-/BTMN-kódokat a szakértői bizottság adja. Térítésmentes fejlesztés csak a szakszolgálat bevonásával, a szakértői bizottság által leírtak alapján jár.

A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) összegyűjtötte, hogy a státusz megszerzésével az érintettek milyen többletsegítségeket kaphatnak:

Ezek alapján talán sokaknak meglepő lehet, hogy egy szülő miért vonakodhat elvinni gyerekét a szakszolgálathoz, ha ennyi plusz segítséget kaphat. A szakértőkkel és az érintett szülőkkel folytatott beszélgetések alapján összeszedtük a lehetséges okokat.

1. Félelem a megbélyegzéstől

Általános tapasztalatunk volt, hogy sok szülő nem szeretné, ha a gyereke diagnózist kapna. Úgy gondolják, onnantól a társadalom betegként tekintene rájuk. Azok a szülők, akik a megbélyegzéstől félnek, a legtöbbször tudják, hogy valami baj van a gyerekükkel, de a rendszert ismerve tartanak az ebből fakadó hátrányoktól.
Egy érintett szülő láthatatlan gyerekeknek nevezi azokat a fiatalokat, akiknek szükségük lenne fejlesztésre, de a szüleik nagyon félnek az SNI-kódtól, így nem keresik fel a szakszolgálatot. „Mi is első körben szerettük volna kihagyni a szakszolgálatot, egyrészt azért, mert egy ilyen státusszal már szűkül az intézményválasztás lehetősége, másrészt nem akartuk, hogy berakják a gyerekünket egy 24 fős óvodai csoportba.” Ők is a megbélyegzéstől féltek leginkább, és attól, hogy nem jut elég idő a gyerekükre. „Egy normál óvodában a 24 fős csoportban van három papíros, hat papír nélküli atipikus fejlődésű gyerek.”
A szülő tapasztalatai szerint nem véletlen, hogy a magánintézmények tele vannak olyan gyerekekkel, akik sajátos nevelési igényűek. Ennek az az oka, hogy a magánóvodákban 13-15 gyerek van egy csoportban, így azok a szülők, akik plusz figyelmet szeretnének a gyereküknek és megtehetik, inkább magánintézménybe viszik őket. Viszont ezek az intézmények kevésbé felkészültek szakmailag egy autizmusban érintett/atipikus gyerek fejlesztésére.
Az is gyakran előfordul, hogy a gyerekeknek már van diagnózisuk, mert a szülő magánúton elvitte őket kivizsgálásra, akár kaptak is egy BNO-kódot. Ebben az esetben viszont a szülő dönthet úgy, hogy az erről szóló papírt „elrakja a fiókba”. Ahogy fent is írtuk, ettől még a gyerek nem kapja meg a sajátos nevelési igényű státuszt, azt csak a szakszolgálatok adhatják meg. Tehát ezek a gyerekek gyakran ellavíroznak egy ideig a rendszerben, ők lesznek a tipikus rossz gyerekek, akik verekszenek és szociálisan „furák”. Ez a viselkedés egy állami intézményben egészen addig nem szúr szemet, amíg az intézmény nem jelzi a szülőnek, hogy valami baj van, és javasolja a szakszolgálatot.
„Mi két magánintézmény után fordultunk a szakszolgálathoz” – mondta az érintett szülő, akinek végül nagyon jó tapasztalatai voltak: úgy érezte, partnerként kezelték, a szakszolgálattal közösen döntötték el, hogy melyik intézmény lenne a legmegfelelőbb a gyereküknek.
Az eltérő fejlesztésű gyerekekért dolgozó Budapesti Hidroterápiás Rehabilitációs Gimnasztika (BHRG) Alapítvány tapasztalatai szerint is előfordul, hogy a szülők nehezen fogadják el, ha a gyerekük fejlődése eltér az átlagtól, és nem viszik el őt további vizsgálatokra vagy a pedagógiai szakszolgálathoz. Ők is kiemelték azt, hogy ennek hátterében gyakran a bizonytalanság és a megbélyegzéstől való félelem áll.

2. Tagadásban élnek

Egy másik olvasónk szerint, aki SNI-gyerekeket nevelő családokkal foglalkozik, olyan szülők is vannak, akik teljes tagadásban élnek és ezért zárkóznak el a segítségnyújtástól. Tapasztalatai szerint ilyenkor a szülő „homokba dugja a fejét, és inkább azt mondja: a gyereke olyan, mint bármelyik másik neveletlen gyerek”. Beszéltünk egy érintett anyával, akinek fia már 12 éves, de 3 éves volt, amikor kiderült: ADHD-s és enyhe fokban autista. Az anya maga is évekig foglalkozott halmozottan sérült fiatalokkal, így egyből felismerte, hogy baj van. A gyerek apja viszont a mai napig tagadásban él.
„Palkó (nevét megváltoztattuk) óvó nénije jelezte, hogy probléma van, be is mentem az intézménybe, és ezután elvittem a fiamat a pedagógiai szakszolgálathoz.” A férje nem volt hajlandó tanácsadásra vinni Palkót, azt mondta, nincsen rá szüksége, ő is rossz gyerek volt, intőkkel ment haza, egyébként is fiú, ők ilyenek, „majd kinövi”. Azt is mondta, hogy az ő apja meg is verte őt, de ő nem veri a fiát. Az apa a szakértői véleményre is úgy reagált: „hülyék a szakemberek”. Palkó a fejlesztéseknek köszönhetően sokat fejlődött, de például még mindig kirágja a pólóit, télen sem akar kabátot hordani, otthon kikaparja a falat. Amikor az anya megmutatta férjének a fia lyukas pólóját, ő csak mosolygott rajta. „Ezt a harcot még mindig egyedül vívom.”
Az anya korábban egy bentlakásos intézményben dolgozott, ott is azt tapasztalta, hogy sok szülő még akkor sem fogadja el gyereke állapotát, amikor már kezelést kap. A bentlakásos intézményben a tagadásban élő szülők vagy nem is látogatták a sérült gyereküket, vagy ha mégis, akkor olyan fejlesztő játékokat hoztak nekik, amivel a gyerekük nem tudott játszani. „A szülők mégis abban a tudatban voltak, hogy a gyerekük ügyes, okos.” Szerinte sokan egész egyszerűen nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy „az áhított gyermek megszületik, és különleges bánásmódot igényel”, ezt a saját kudarcuknak élik meg.
És ebben benne van „a szülő egója is”, ahogy egy lapunknak nyilatkozó másik érintett anya fogalmazott. „Nem olyan könnyű kimondani azt, hogy az én gyerekem eltérő fejlődésű, és elfogadni azt, hogy külső segítségre van szüksége.” Ráadásul hosszú és idegtépő út vezet idáig: először felmerül a gyanú, megkapja a szülő a feltételezést, amitől már összeomlik, és elindul a hónapokig tartó várakozás, bizonytalanság. Közben egymással ellentétes véleményeket hall: vagy azt, hogy ez csak életkori sajátosság, belefér, vagy azt, hogy minél előbb szükség lenne a segítségre. Aztán jön egy első körös vizsgálat, ahol további vizsgálatokat javasolnak. Az anya szerint fontos, hogy a szülő ne démonizálja ezt az egészet. Neki is van olyan férfi ismerőse, akinek a gyereke atipikus fejlődésű, kapott is diagnózist, de ő csak azt mondja: azért viselkedik így a gyerek, mert fiú, az ő apja is ilyen volt, a mai gyerekek már csak ilyenek.
A korai fejlesztés hatásairól pedig számos tanulmány szól. Az UNICEF Magyarország oldalán az olvasható: „Az időben megkezdett komplex segítségnyújtás javít a gyermek állapotán, a család életminőségén, hozzájárul a gyermek kortárs közösségbe való zökkenőmentesebb beilleszkedéséhez.” Szerintük a korai életszakasz érzékeny és fogékony időszak, nem túlzás azt állítani, hogy ilyenkor minden nap számít. „Minél korábban felismerik az esetleges lemaradásokat és kezdik meg a korai fejlesztést, annál valószínűbb, hogy megelőzhető a másodlagos problémák kialakulása. Amennyiben ezen gondokat nem kezelik, a gyerek az iskolai, majd később szakmai, családi életében is nehézségekbe ütközhet.”
A BHRG Alapítvány lapunknak küldött válaszában is azt írta, hogy a korai felismerés és beavatkozás kulcsfontosságú: minél hamarabb kezdődik el a célzott fejlesztés, annál nagyobb az esélye a sikeres iskolai beilleszkedésnek és a későbbi nehézségek megelőzésének.

3. Magukat látják az autista gyerekükben

Az is előfordul, hogy a szülőt sokkolja a gyerekének a diagnózisa, ami gyakran azért történik meg, mert valójában a saját diagnózisára döbben rá. Aki nem tudja, hogy rajta van a spektrumon, traumatizálódhat azáltal, hogy rájön: a gyereke segítségre szorul, miközben ő is segítségre szorult volna korábban, csak ezt nem kapta meg – mondta lapunknak az SNI-gyereket nevelő családokkal foglalkozó olvasónk. Ő úgy látja, van egy természetes feldolgozási időszak, ami megviseli a családokat. Ilyenkor az sem ritka, hogy a szülő valamilyen szinten eltávolodik a gyerekétől.
Az Asperger Plusz oldalán az áll: sok szülő a gyereke diagnózisa után jön rá saját érintettségére. „Erre nagyon jól lehet építeni, hiszen mivel a szülő valószínűleg sok mindent megtapasztalt, amivel a gyerekének is – ha nem is ugyanúgy, de – szembe kell néznie, nagyobb valószínűséggel tudja majd őt segíteni, támogatni.” Viszont azoknak, akik nem tudnak kilépni a betegségközpontú szemléletből, külön sokk a saját érintettségükkel is szembenézni, ezért inkább a gyerekük érintettségét is hevesen hárítják.

4. Nehezebb intézményválasztás

A pedagógiai szakszolgálatok a vizsgálat után meghatározzák, hogy integráltan vagy szegregáltan lehet oktatni egy gyereket és fejlesztési javaslatot tesznek. Az intézménykijelölésekről is a szakszolgálatok döntenek, a kapacitásoktól függően, figyelembe véve az intézmények férőhelyeit és a gyerek lakcímét.
Az oktatási rendszerben vannak olyan intézmények, amik egyáltalán nem fogadnak SNI-gyerekeket. Vannak olyan intézmények, amik fogadnak, de csak bizonyos kategóriákban, és vannak az Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmények, közismertebb nevükön EGYMI-k, ahova azok a gyerekek kerülnek, akiknek a papírján rajta van: külön nevelést igényelnek, nem integrálhatók. Egy lapunknak nyilatkozó anya azt mondta: az ő gyereke is egy ilyen intézménybe került, nyolc autista gyerek van a csoportban, három gyógypedagógus foglalkozik velük. Tapasztalatai szerint a szülők elsőre félnek az EGYMI-től, mert azt gondolják, ha az ő gyerekük nem olyan súlyosan érintett, akkor a többi gyerek csak vissza fogja őt húzni. Illetve ezzel elzárják az esélyt az integrált intézményi neveléstől.
A szülők szerint az a baj, hogy az SNI-diagnózis az iskolaválasztásnál korlátozza a lehetőségeket. Ráadásul ahogy nő a gyerek, egyre inkább szűkülnek a lehetőségek: óvodából sok integráló intézmény van, általános iskolából már kevesebb és középiskoláknál ez az arány drámaian leszűkül.
A végül az EGYMI-t választó anya is azt reméli, hogy ha az évek alatt sokat fejlődik a gyereke, akkor a felülvizsgálatokon már lehet, hogy nem SNI-, hanem BTMN-státuszt kap, amivel több lehetőségük lenne. „A két kód között az is a különbség, hogy több fejlesztést írnak elő az SNI-gyerekeknek, velük csak gyógypedagógusok foglalkozhatnak, míg a BTMN-gyerekekkel fejlesztő- és gyógypedagógus is.” Általában 1, 2 vagy 3 évente van felülvizsgálat, de indokolt esetben a meghatározott időközön belül is lehet kezdeményezni. Ilyenkor történhet változás a kódokban, intézménykijelölésekben. A felülvizsgálatot a járási vagy vármegyei pedagógiai szakszolgálat szakértői bizottsága végzi.

5. Információhiány

A spektrumos gyereket nevelő családokkal foglalkozó olvasónk szerint az is a probléma, hogy jelenleg Magyarországon nincsen megfelelő kommunikáció arról, mit is jelent SNI-diagnózissal élni. Ezért sokan az internet segítségével félrediagnosztizálják saját gyereküket vagy a különböző önsegítő csoportokból tájékozódnak. Ő úgy látja: túl sok információ van felelőtlenül kitéve az internetre, sokan tanácstalanok.
„Ha a gyerek kap egy diagnózist, a szülőket senki nem készíti fel arra, mi következik most, milyen lehetőségek vannak, milyen támogatásra leszek jogosult” – mondta lapunknak egy érintett anya, aki szintén az edukációt hiányolja.
Az Asperger Plusz oldalán az áll: sokszor nem a tagadás vagy a szégyenérzet az elfogadás hiányának oka, hanem éppen a tudatlanság, a tájékozatlanság. „Ha valakinek az autizmusról alkotott képe kimerül egyetlen ember vagy filmbeli/regénybeli karakter megismerésében, akkor nem feltétlenül fogja felismerni az autizmust olyasvalakiben, aki a spektrum egy távolabbi pontján helyezkedik el.”

Akár izgatottan, akár kicsit aggódva várjátok az ovikezdést, óvodapedagógus szakértőnk személyes, szívből jövő tanácsai sokat segíthetnek, hogy könnyebben menjen a beszoktatás.

„Olyan nagy már, ügyesen öltözik, eszik, úgy szeret gyerektársaságban lenni. Közben meg olyan kicsi még, mi lesz, ha nem tudja felvenni a szandálját, nem ízlik neki az ebéd, hiányzik neki anya…” Ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor a kislányom kezdte az óvodát – és valószínűleg nem vagyok ezzel egyedül.

Az ovikezdés nagy lépés mind a szülők, mind a gyerekek számára. Van, aki könnyedén veszi ezt az akadályt, más nehezebben ugorja meg az elválás és a közösségbe illeszkedés feladatát. Persze sok múlik az óvodán és a pedagógusokon, de a szülő hozzáállásán is. És azon, milyen felkészültséggel, lelkiállapotban vág bele az ovis beszoktatás procedúrájába. Ebben igyekszik segíteni Kalmár Zsuzsa óvodapedagógus.

Ovira hangolódás
A praktikus tudnivalókat (milyen benti cipő, ágynemű, fogkefe, egyéb felszerelés szükséges, mikorra kell érkezni, milyen a napirend, mi a beszoktatás menete) úgyis elmondják majd nektek. Mi most egy kis pluszt, némi lelki felkészítést szeretnénk adni – tapasztalt óvodapedagógus szakértőnk személyes jó tanácsait ahhoz, hogy zökkenőmentesebben menjen az óvodai beszoktatás.

1. Önállóság: bátorítsuk, de ne erőltessük
Az óvodakezdés jó motiváció lehet a szülők számára, hogy minél inkább bátorítsák a gyereket az önállóságra – öltözés és evés terén elsősorban. (És persze a szobatisztaság kérdését se feledjük: az ovi előtti nyár ideális időszak a pelus elhagyására.) Lehet játékosan ösztönözni, biztatni a kicsit: „Már óvodás leszel, próbáld meg egyedül felvenni a pólód.” Vagy: „Gyere, pisilj a vécébe – képzeld, az oviban olyan szuper kicsi, pont gyerekeknek való vécék lesznek majd.”
Fontos, hogy kedvesen, pozitívan, ösztönzően beszéljünk minderről, de azért nem kell túlerőltetni, nem kell folyton ezzel „macerálni” a kicsit. Ha valami nem megy az elején, ott lesznek az óvó nénik, a dadus nénik, és segítenek majd.

2. Készülődjünk jelöléssel
Ha már tudjuk, mi lesz a gyerek jele az oviban, jó ötlet bevonni őt abba, hogy megjelöljük vele a holmiját. Lehet hímezni, alkoholos filccel a címkékre rajzolni, vasalható matricát venni – a lényeg, hogy valahogy ő is segíthessen. Még jobb, ha segíthet kiválasztani az óvodai ágyneműt, ovis zsákot, benti cipőt – ez jó közös ráhangolódás, és közben lehet beszélgetni az óvodai dolgokról.

3. Az ovis mesék segítenek
Nagyon jónak tartom, ha az óvodai életről, az óvodássá válásról szóló könyveket olvasunk a gyereknek. Lefekvés előtt, délután, egy-egy szabad nyári fél órában. Ezek érintik az óvodai lét szabályait, érdekességeit, esetleg nehézségeit, konfliktusait – segítenek képet adni a gyereknek arról, milyen is lesz majd az óvoda. Rengeteg ilyen könyv van már, én személyesen Janikovszky Éva és Vadadi Adrienn könyveit ismerem és ajánlom.

4. Kukucskáljunk, ismerkedjünk
Jó, ha akár többször is elsétálunk együtt az ovihoz – lehetőleg olyankor, amikor a gyerekek az udvaron vannak. Egyrészt ismerkedünk az úttal – jól jön majd, ha már „élesben” kell mindezt lepörgetni. Másrészt láthatja a gyerek, hogy milyen vidám hangulat, nyüzsgés van, jól érzik magukat a gyerekek. Megfigyelheti a játékokat, elmondhatjuk neki, hogy mennyi minden lehet még, ami innen nem is látszik, és amivel majd megismerkedhet. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy kicsit ismerősebbnek érezze majd a környezetet, és a kíváncsiságát is felkeltjük.

5. Csak pozitívan!
Nyugodtan előlegezzük meg, hogy szuper lesz az ovi, nagyon jól fogja magát érezni a gyerekünk, érdekesek és izgalmasak lesznek a játékok, jó lesz együtt játszani a többi gyerekkel, megismerkedni az óvó nénikkel. Úgy beszéljünk az oviról, mint egy olyan dologról, amit érdemes vári, mert új, különleges élményekre, játékokra, barátokra számíthat a gyerek. Nagyon sok múlik a szülő hozzáállásán, és egy ilyen egyszerű trükkel sokat segíthetünk a kicsinek, hogy a jó dolgokra koncentráljon az előtte álló, esetleg számára ijesztőnek tűnő helyzetben.

6. Figyeljük meg, mennyit önállósodik
Érdemes az önállóság ösztönzésére figyelmet fordítani, de mint már mondtuk, nem kell ezt túltolni. Az első hónapokban rengeteget fognak fejlődni a gyerekek, és azok is behozzák a lemaradást, akik kicsit kevésbé voltak önállók az elején. A legtöbb szülő ámulva figyeli, mi mindent meg tud már csinálni a gyereke néhány óvodai hét után – és ha ügyesek vagyunk, ez az otthoni készülődésben, öltözködésben is segítségünkre lehet. (Hiszen ha az oviban megy egyedül, miért kellene otthon öltöztetni…)
Egyrészt a közösség ereje nagyon sokat számít: látják egymástól a gyerekek ki, mit, hogyan csinál, és ők is szeretnék azt ügyesen, egyedül. Másrészt ugyan kapnak segítséget, de mivel a legtöbb óvodai csoport nem kis létszámmal működik, nem tud mindig azonnal a gyerek segítségére sietni a dadus néni vagy az óvó néni. Ezért van, akinek kicsit nehezebb a dolga az elején, de adjunk neki időt és bízzunk benne, bele fog jönni.
Az oviban a felnőttek ahelyett, hogy megcsinálnák a gyerek helyett a dolgokat, egyszerűen ráadnák a nadrágot, inkább megpróbálják rávezetni, hogyan tudja maga megcsinálni. Ez elengedhetetlen a gördülékeny óvodai élet szempontjából, és valójában nagyon hasznos a gyereknek – szóval emiatt nem érdemes aggódnia a szülőknek.

7. Számítsunk rá, hogy fáradt lesz
Az első óvodai hetekben arra szoktuk kérni a szülőket, hogy legyenek türelmesek a gyerekükkel. Számukra ez egy új helyzet, egész nap szabályok szerint kell viselkedni. Van, aki az elején kidühöngi magát, sír, heves reakciói vannak akár már az oviban. Ezt megterhelő lehet a szülőnek látni, de valójában ez jó dolog, hiszen így a gyerek megszabadul a feszültségtől. De olyan gyerekek is vannak, akiknek nincsenek ilyen erős reakciói, az oviban „jól viselkednek”. De vagy akkor törik el a mécses, amikor érte jönnek, vagy otthon sír, nyűgös, esetleg bántja a kisebb testvérét.
Erre fel kell készülni, és türelemmel, belátással kell kezelni, hogy az egész napos feszültség bizony otthon oldódik, a biztonságos környezetben. Egyszerűen ilyenkor tud a gyerek „leereszteni”. Segít, ha a szülő ebben megértő, türelmes, nem veszi magára, nem akarja mindenáron megfegyelmezni otthon is a gyereket. És az is, hogy ha lehet, akkor kicsit lassabban, fokozatosabban oldjuk meg a beszoktatást. Eleinte kicsit kevesebbet van a gyerek az oviban, és lassan növeljük a közösségben töltött időt – amennyire az adott családban megoldható.

8. Megváltozhat az alvási rend
Előfordulhat, hogy a sok új élmény hatására kicsit nyugtalanabbul alszik a gyerek, esetleg az álmaiban megjelennek az ovis élmények, de ez azért ritkán jellemző. Ami gyakoribb jelenség, az az, hogy azok a gyerekek, akik otthon már elhagyták a délutáni alvást, ám az oviban a pihenőidő alatt mégis elalszanak, nem tudnak majd aludni menni a megszokott időben, mert később lesznek csak álmosak. Ilyenkor újra kell kicsit gondolni az estét, átszervezni a lefekvés előtti készülődést, nagyobb hangsúlyt fektetni arra, hogy a gyerek lenyugodhasson, mielőtt aludni menne.

9. Tanuljunk meg beszélgetni
Érdemes minél többet beszélgetni az oviról már a kezdés előtt. Ilyenkor még jellemzően a szülő mesél, de lehet kérdezgetni a gyereket, mire kíváncsi, mit vár, hogyan képzeli el. És amikor elkezdődik az óvoda, akkor különösen fontossá válik, hogy beszélgessünk a gyerekkel a napjáról. De nem mindegy, hogyan.
Ne rögtön az oviból kilépve akarjunk mindent részletesen megtudni. Van olyan gyerek, aki szívesen mesél, de olyan is, aki ilyenkor inkább csak örülne a szülei közelségének, vagy hogy egy kicsit nem kell az ovival foglalkoznia. Nyugodtabb helyzetekben lehet kérdezgetni, de a klasszikus „Mi volt az oviban?” helyett legyünk ügyesebbek, ha a „Semmi”-nél tartalmasabb választ szeretnénk.
Kérdezzük meg, mi volt az ebéd, uzsonna. Mi volt a legfinomabb, amit ma kapott enni az oviban? Játszott-e ezzel vagy azzal a kisgyerekkel? Kipróbálta-e a kisvonatot? Ki tudtak-e menni az udvarra? Könnyen boldogult-e az új cipő felhúzásával? Bármilyen konkrétum jó, az könnyebben indít beszélgetést a kicsivel, mint az általánosabb kérdések. És persze azt is fogadjuk el, ha épp nem akar erről beszélni. 
Amikor viszont spontán mesél dolgokat, akkor hallgassuk figyelmesen, és finoman ösztönözzük kérdésekkel, hogy meséljen még. A beszélgetésnek feszültségoldó hatása van, többet megtudhatunk a jó élmények mellett a gyerek mindennapi konfliktushelyzeteiről, nehézségeiről.

10. Lesznek nehézségei, de bízzunk benne, hogy megoldja
És ha már konfliktushelyzetek: készítsük fel magunkat, hogy ilyenek is előfordulnak, az óvodai élet velejárói. És a gyereknek meg kell tanulnia kezelni ezeket. Természetesen ha annál nagyobb konfliktusról van szó, mint hogy a barátja épp nem vele, hanem mással akart játszani, vagy mindenki hintázni akart, és ezért ő nem fért oda, akkor fontos, hogy tisztázzuk a pedagógussal.
De az ehhez hasonló léptékű dolgok, amiket a gyerek konfliktusként, nehézségként él meg, de valójában nem nagy horderejű, bántó dolgok, bizony neki kell helyt állnia. Vannak védelmezőbb típusú szülők, akik nehezebben élik meg, hogy a gyerek kikerül a közvetlen ellenőrzésük alól, már nem lesz annyira „burokban”. De ez nem baj, hanem a mindennapi élet része.
A közösségnek rengeteg pozitív formáló hatása van, de bizony lehetnek, lesznek negatívak is: olyan szavakat hall a gyerek mástól, amit ők otthon a családban nem használnak, esetleg megütik, meghúzzák a haját. Az oviban ezeket a pedagógusnak kezelni kell, a szülőnek érdemes bíznia abban, hogy ezeket ott is megbeszélik, de lehet persze otthon is beszélgetni róla. Csak túlhangsúlyozni nem érdemes.

+1. Tegyük félre a szorongást
A leggyakoribb tanács óvodai beszoktatás előtt álló szülők számára, hogy „Ne aggódj, ne mutasd, hogy szorongsz, mert a gyerek átveszi”. Teljesen igaz, de „könnyű azt mondani…”. Mégis hogyan csináljuk? Azoknak a szülőknek, akik nagyon izgulnak, aggódnak a beszoktatás, elválás miatt, érdemes stresszkezelő, feszültségoldó technikákat alkalmazniuk – rengeteg ilyet lehet már találni az interneten, könyvekben. Légzőgyakorlat, relaxáció, mozgás, sport – bármi jó, ami oldja a feszültséget, és segít abban, hogy ne húzzuk bele a gyereket a saját feszültségünkbe.
A beszoktatás folyamatát illetően: sSegíthet, ha az a szülő végzi a beszoktatást, vagy később az viszi reggel az oviba, akitől általában könnyebben elválik a gyerek. Az elköszönés legyen gyors, határozott – nincs szükség még tíz ölelésre és húsz puszira, csak ront a helyzeten. Reggel nem érdemes csevegni az óvónőkkel, hagyjuk, hogy ők a gyerekkel foglalkozzanak, bevonják a csoportba, lekössék, megvigasztalják, ha kell. És adjunk bizalmat a pedagógusnak, hogy szeretettel gondoskodik a gyerekünkről, amíg mi nem vagyunk vele.